Aminek vége van, annak vége van, aminek nincs vége, annak nincs vége.

Ez az egyik kedvenc szabályom az open space módszertanból. Sok helyzetben segített már átkeretezni és máshogy látni azt, ami éppen történik.

Leginkább azt fejezi ki számomra, hogy egy beszélgetésben, találkozásban, kapcsolatban milyen fontos észrevenni és lezárni azt, ami véget ért a saját természetes módján, hogy engedjük el és ne ragaszkodjunk hozzá többé. És mennyire fontos észrevenni egy ugyanilyen folyamatban, aminek egész egyszerűen, a dolog természetéből adódóan folytatódnia kell.

Ha egyszerűen akarok fogalmazni, ez a bejegyzés arról szól, hogy lezárult az Én-Te-Ő programunk dunaszerdahelyi csoportja, és javában zajlik a pozsonyi, de egy kicsit azért ennél többről is szól.

Hogy hiszek abban az elven, amit Hunčík Pétertől úgy tanultunk, hogy minden kijárat bejárat valahová, tehát a csoport zárásával nem csak lezártunk ajtókat és kapukat, hanem legalább annyit nyitogattunk is. 

Hogy lesz legalább egy valaki, akinek egy új életszakasza kezdődik ezekkel a találkozásokkal, vagy hogy mindannyiuk életében nyitottunk egy új "lapot". 

És, hogy sok év múlva, amikor Valaki majd a tévében nyilatkozik, vagy a TEDx-en ad elő élete nagy művéről, akkor a sztorinak lesz egy olyan eleme, hogy 2013 tavaszán az egyik én-te-ő csoportban megérett benne valami, vagy találkozott valakivel, vagy kimondott egy önmaga számára fontos mondatot, vagy elkezdődött benne valami. 

Egyik kedves fejlesztői mondásom, hogy soha nem tudhatod, hogy a másik életében a találkozás utolsó csepp-e a pohárba, első, vagy középső. 

Úgyhogy, ahogy a labirintus-meditáció kezdetén mondani szokás: Jó utat! 

Mindenkinek, minden értelemben. Még mindig. 

2in1 hétvége

Most szombaton másodszor is eldördült a startpisztoly, a Pozsonyi csoport is elindult, nagy lendülettel és mélységgel.

Dunaszerdahelyen pedig folytatódott a munka, közösség, misszió, saját elhatározások témakörben.
Ezekhez a vállalásokhoz ez úton, távolról is nagyon szurkolunk.

És hangulatjelentésként két kollázs a két csoportról.
aki  megtalálja a csoportdinamikai különbségeket jelző apró részleteket, különdíjban részesül!

Dunaszerdahely - első találkozás, egy lépésre a világvégétől

Az elmúlt hét végén, közvetlenül a március idusi hókatasztrófák után, 
megkezdte működését a Dunaszerdahelyi csoportunk. 

Jelen sorok írója, csak koordinátori minőségében tud beszámolni az indulásról, ami azt jelenti, hogy többé-kevésbé kívülről figyelve az eseményeket, dilemmákat, lelki és szellemi összecsapásokat, félelmeket, ellenállásokat, hajtóerőket és hiteket, amelyek az indulást megelőzték, és nem kis energiát belepakolva abba, hogy a körülményekhez képest minden a lehető legnagyobb rendben legyen. 

Csütörtök este beállt a hóhelyzet, a Ďakujem, dobre / Köszönöm, jól / Fine, Thanks vetítésére érkezett kollégák és csoporttagok Komáromban rekedtek röpke 24 órára, a KN-DS útvonalak elzáródtak, és megkezdődött a csoportindulásig tartó visszaszámlálás. 
Osztottunk, szoroztunk, mérlegeltünk, telefonáltunk, A, B és C verziókat gyűjtögettünk, érveltünk, lelkiztünk, nekirugaszkodtunk.

(minden szimbolikus. mondom én. a nagy büdös lóf*** szimbolikus, mondja ő. az szimbolikus, amit annak látsz. nem jutottunk kompromisszumra. de nem is baj.)

És akkor, megnyíltak az utak. 
Elindult hazafelé a DS-kontingens, hajóján Till Timi csoportvezetővel,
meggyőződtünk róla, hogy a csoporttagoknak is vannak utazási- és szállásalternatíváik, 
majd pedig a mindezek alatt irodában dolgozó Urbán Peti csoportvezetőhöz érkező teljes stáb elkezdte a ráhangolódás szent folyamatát. 

Másnap csoport. Mélységek és magasságok, felszabadultság és megérintettség, elköteleződés és lelkesedés, ellenállás és elfogadás. 
Kulcsszavakban csak ennyit. 
Most szombaton folyt köv. 

Jó utat, Nektek, DScsoport!

és sajnos nem hagyhatom ki a hirtelen jött tél kapcsán az örökérvényűt: