Ez az egyik kedvenc szabályom az open space módszertanból. Sok helyzetben segített már átkeretezni és máshogy látni azt, ami éppen történik.
Leginkább azt fejezi ki számomra, hogy egy beszélgetésben, találkozásban, kapcsolatban milyen fontos észrevenni és lezárni azt, ami véget ért a saját természetes módján, hogy engedjük el és ne ragaszkodjunk hozzá többé. És mennyire fontos észrevenni egy ugyanilyen folyamatban, aminek egész egyszerűen, a dolog természetéből adódóan folytatódnia kell.
Ha egyszerűen akarok fogalmazni, ez a bejegyzés arról szól, hogy lezárult az Én-Te-Ő programunk dunaszerdahelyi csoportja, és javában zajlik a pozsonyi, de egy kicsit azért ennél többről is szól.
Hogy hiszek abban az elven, amit Hunčík Pétertől úgy tanultunk, hogy minden kijárat bejárat valahová, tehát a csoport zárásával nem csak lezártunk ajtókat és kapukat, hanem legalább annyit nyitogattunk is.
Hogy lesz legalább egy valaki, akinek egy új életszakasza kezdődik ezekkel a találkozásokkal, vagy hogy mindannyiuk életében nyitottunk egy új "lapot".
És, hogy sok év múlva, amikor Valaki majd a tévében nyilatkozik, vagy a TEDx-en ad elő élete nagy művéről, akkor a sztorinak lesz egy olyan eleme, hogy 2013 tavaszán az egyik én-te-ő csoportban megérett benne valami, vagy találkozott valakivel, vagy kimondott egy önmaga számára fontos mondatot, vagy elkezdődött benne valami.
Egyik kedves fejlesztői mondásom, hogy soha nem tudhatod, hogy a másik életében a találkozás utolsó csepp-e a pohárba, első, vagy középső.
Úgyhogy, ahogy a labirintus-meditáció kezdetén mondani szokás: Jó utat!
Mindenkinek, minden értelemben. Még mindig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése